Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A munkabékét őrzik vagy az osztályharcot vívják a szakszervezetek?

A Bernie Sanders és Jeremy Corbyn által fémjelzett baloldali populizmus bukása után az angolszász baloldal a szakszervezeti mozgalomban látszik megtalálni az új reményt. Az eredetileg reálpolitikai beállítottságú, Bernie Sanders jelöltségét lelkesen támogató amerikai Jacobin magazinban egyre több írás foglalkozik az Amazon, Starbucks, Kellogg’s stb. szakszervezeteivel és a munkahelyi önszerveződéssel. Az Atlanti-óceán másik oldalán, miközben a Keir Starmer vezette Munkáspárt lassan végleg elveszti munkásmozgalmi jellegét, a brit baloldal „az új Corbynt” egy karizmatikus szakszervezeti vezető, Mick Lynch személyében találta meg.

Az elmúlt 10 év egyik legizgalmasabb dolgozói küzdelméről szól A contisok című francia film, amelyet október 8-án, a Szikra Mozgalom és a Mérce szervezésében vetítünk le a Francia Intézetben. A film után a rendezővel és az egykori események egyik résztvevőjével beszélgetünk majd a makói contisok társaságában arról, mi lehet a közös a harcaikban, céljaikban és eszközeikben. Szinte sosem fordul elő, hogy egy multinacionális óriás egymással versenyeztetett dolgozói betekinthetnek egymás sorsába! Tartsatok velünk ezen a ritka alkalmon szombat délután!

A brit közlekedési szakszervezet főtitkára, Mick Lynch sorra hárította a fősodratú média rosszhiszemű kérdéseit az országban zajló vasúti sztrájkról, amivel óriási népszerűségre és ismertségre tett szert. De népszerűségét nem csak a sztrájknak köszönheti: Lynch felhagyott a szakszervezetekre jellemző parókializmussal, és nem csak a vasutasok béremélését követelte, hanem a minden dolgozót érintő megélhetési válságról beszélt.

„A munkásosztály visszatért, és nem vagyunk hajlandóak többé szegények lenni”

– jelentette ki elhíresült beszédében.

A „visszatérő” munkásosztály viszont egyhamar nem fog visszatérni a pártjához – míg a brit Szakszervezeti Konföderáció (Trade Union Congress, TUC) tizenöt fontos órabért követel az inflációs válság ellensúlyozására, a Keir Starmer által vezetett Munkáspárt képtelen elköteleződni olyan mértékű béremelési követelés mellett, mint amilyet a szakszervezetek is  követelnek. Sokadik példa ez a szigetországban arra, hogy a szakszervezetek elidegenülnek attól párttól, amelyet egykoron szakszervezetek alapítottak.

De a Keir Starmer és Mick Lynch közötti különbség nem csak abban merül ki, hogy egyikőjük a parlamenten kívül politizál. A Sublation Mag találóan fogalmazott, amikor Antonio Gramsci fogalomkészletét használva a középutas Starmert a „politikatudós” archetípusához hasonlította, aki közvéleménykutatásokból próbálja kiolvasni a hatalomhoz vezető utat, miközben Lynch „aktív politikus”, aki ahelyett, hogy igazodni próbálna a közvéleményhez, alakítja és vezeti azt. Egy ilyen súlyos inflációs válságban inkább gyakorlati, mintsem elvi szükségszerűség az „aktív politizálás”, ha kell, parlamenten kívül:

nem fogadhatjuk el azokat a határidőket, amelyeket a hatalom kijelöl számunkra, négy év múlva szavazni a válság (félre)kezeléséről pedig már késő lesz.

Lehetséges egyáltalán a brithez hasonló ellenállás hazánkban? Mielőtt mindenkit sztrájkba szólítanánk, hogy aztán csalódottan megállapítsuk, hogy szinte senki nem lépett sztrájkba (lásd, rabszolgatörvény), vegyük számba néhány gyakorlati akadályát a szindikalizmusnak és a közvetlen cselekvésnek.

A szociáldemokrata Justus Pál 1945-ben megjelent, a fasizmus és a munkásosztály kapcsolatáról szóló írásában felidézi, hogy Olaszországban a fasiszták tették kötelezővé a kollektív szerződés intézményét, 1924-ben. Justus Pál szerint a fasizmus célja a kollektív szerződésekkel „a tőke és a munka ellentétének kiküszöbölése”, azaz az osztályharc elsimítása volt, azzal együtt, hogy a munkabéreket radikálisan letörje a profitráta-csökkenés megakadályozása érdekében.

Mussolini Olaszországában a kollektív szerződéssel vagy egyéb megállapodással kapcsolatos vitákról a munkaügyi bíróság döntött, a bírósági döntés megszegése pedig egy évnyi börtönbüntetést is maga után vonhatott. A sztrájkért eleve börtön járt. Az olasz „munkabéke” eredményeképp a reálbérek drámaian lecsökkentek a harmincas évekre.

A kollektív szerződéseket inkább tekintjük ma kívánatosnak, mint olyan hatalmi eszköznek, amelyen keresztül a tőke és munka közti ellentéteket elsinkófálják. Egy kollektív szerződésben elvégre olyan munkajogok szoktak szerepelni, amelyeket a munka törvénykönyve nem tartalmaz, és amelynek tárgyalási folyamatába be kell vonni a szakszervezeteket. A kollektív szerződések „progresszív” jellegét mutatja, hogy nem csak a XX. század eleji korporatista-fasiszta államokra volt jellemző, hanem a legfejlettebb jóléti államokban, így például a skandináv országokban is gyakoriak.

Pedig a kollektív szerződés épp ugyanannyira a „munkabéke”, mint az „osztályharc” terepe. Kollektív szerződésben foglaltak ellen nem lehet törvényesen sztrájkolni, és egy-egy ilyen szerződés tárgyalási folyamatát könnyedén befolyásolhatják a munkáltatók, ha a tárgyalásba „sárga szakszervezetet” (munkáltató által alapított vagy munkáltatópárti szakszervezetet) vonnak be. Ha egy multinacionális cég elhatározza, hogy az előzőnél rosszabb munkafeltételekkel új kollektív szerződést köt, akkor hosszú távon ezt el is érheti – ez a makói Continental-gyárban történteknek egyik országos jelentősége.

A kollektív szerződés tehát egy társadalmi különalku a munkáltató és a szakszervezet közt, ami a legtöbbször, de nem minden esetben a gyengébbik fél számára is előnyös.

A különalkuk és részsikerek mellett viszont szükség lenne legalább egy új társadalmi szerződésre is, ami többek közt egy új munkatörvénykönyvet is magába foglalna. Lehetne ezért tenni kormányváltással, de ez jelen helyzetben még egy spontán forradalomnál is inkább lázálom. Lehetne ezért tenni szakszervezeti nyomásgyakorlással, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a szakszervezeti szövetségek számára is fontosabbak a kollektív szerződéses különalkuk, mint egy új alku az állam, a tőke és a munkavállalók közt.

A dolgozókat a „dologtalan” munkanélküliségtől való félelmük is visszatartja a harctól. A már említett Justus Pál a fasizmus kialakulása kapcsán így fogalmaz erről a jelenségről:

„a dolgozó rész hatalmas gazdasági és társadalmi fegyverzetét nem merte használni a munkahely elvesztésétől való páni félelem miatt.”

Ma már „a dolgozó résznek” nincs hatalmas fegyverzete, de még azt a keveset is ritkán használja, ami még maradt. Megelégszik a kollektív szerződéses különalkuval, de azzal is hiába… A járvány alatt olyan rendeletet hozott a kormány, amely lehetővé tette, hogy kollektív szerződéstől függetlenül, egyoldalúan rendelhessenek el két éves munkaidőkeretet a munkáltatók, azaz megkerülhetővé tette a kollektív szerződéseket – ez vészjósló precedens.

Ezeken a problémákon lehetne segíteni anélkül is, hogy első lépésként az ellenzéki kavalkádból próbálnánk összehegeszteni egy választási győzelmet, ami már idestova tíz éve csak nem akar összejönni.

Ha lenne olyan csoport, amely elmenne a falig az olyan dolgozók jogaiért, akiket sztrájkban való részvétel vagy szakszervezet alapítási kísérlete miatt bocsátottak el, talán „a dolgozó rész” is bátrabban merné használni „gazdasági és társadalmi fegyverzetét”. Ha a munkaidőt épp annyira fontosnak tartaná a baloldal, mint a munkabért – minthogy az egyébként a rabszolgatörvény idején slágertéma lett –, talán világosabban látnánk annak abszurditását, hogy miközben egyre többen szorulnak ki a termelésből – hajléktalanság, közmunka, idénymunka stb. – az egyelőre még „termelőképeseknek” egyre többek helyett kell dolgoznia, egyre többet. Ha szolidaritást tudnánk építeni szervezett és szervezetlen dolgozók, munkások és munkanélküliek között, talán enyhülne a „dolgozó rész” „dologtalan szegények” iránti gyűlölete is. És így tovább.

Mindennek érdekében a gazdasági és kulturális szférában éppúgy szükséges építkeznie a baloldalnak, mint a politikaiban. A XIX. századvégi német szociáldemokrácia úgy tudott óriási befolyásra szert tenni, hogy a pártot törvényileg akadályozták és politikailag üldözték. A mozgalom intézményrendszerét – szakszervezetek, nőegyletek, ifjúsági mozgalom, újságok, szabadidős csoportok, pártiskolák, könyvtárak, olvasói körök, szövetkezetek stb. – nem tudták eltörölni Bismarck szocialista-ellenes törvényei sem. Ez a szociáldemokrata „állam az államban” tette gazdaságilag és kulturálisan szuverénné a németországi munkásságot – valahogy úgy, ahogy Orbánnak is szüksége van a NER mélyállamára, hogy az Európai Unióval szemben szuverén hatalom lehessen. Ez a szociáldemokrata „pártgépezet” nevelte osztálytudatossá a németországi munkásosztályt, hogy 1918-ra saját pártja ellen forduljon és szervezetten küzdjön a nemzetközi békéért a világháború utolsó évében…

Amint Slavoj Žižek írja Leninről szóló írásában:

„A forradalmi materializmus alapvető tanulsága az, hogy a forradalomnak kétszer kell lecsapnia. Nem arról van szó, hogy az első pillanat forradalom formájú, és a lényeget később kell kitölteni, hanem éppen az ellenkezője: az első forradalom megtartja a régi gondolkodásmódot, azt a hitet, hogy a szabadság és az igazságosság könnyedén elérhető, csak használni kell a már meglévő államapparátust és annak demokratikus mechanizmusait, hogy a »jó« párt nyerjen egy szabad választást és »legálisan« hajtsa végre a szocialista átalakulást.”

A szakszervezetek, a parlamenti demokráciához  hasonlóan, a „már meglévő” apparátushoz és mechanizmusokhoz tartoznak, amelyek a tőke-munka közti „társadalmi párbeszédet” igazgatják, abban a hitben, hogy a „munkabéke” még lehetséges. Ezért még egy jól működő, osztályharcos szakszervezet is csak az „első forradalom” eszköze lehet. Viszont a szakszervezetek  éppen olyan forrásai lehetnek a „második forradalom” rendszerszintű változásának, mint egy választási párt – és épp olyan szükségesek is a változáshoz.

Kiemelt kép: MTI/Bús Csaba